2009 őszén a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Tanárképző Intézete és a RMDSZ közreműködésével indulhatott be az anyanyelv oktatásának programja Hargita megye Gyergyóholló nevű településén. A falu magyar lakossága kisebbségben él, anyanyelvi iskolai oktatás évek óta nem volt. A kis magyar közösségből származó gyerekek az utcán is románul szóltak egymáshoz, hiszen az anyanyelv oktatásának hiánya miatt nekik már ez volt természetes, az iskolában is az állam nyelvén beszéltek, játszás közben is ezen a nyelven kommunikáltak egyszerűbben társaikkal. A helybeli felnőttek körében viszont megfogalmazódott az igény, hogy jó volna, ha a gyerekek magyarul is tanulnának írni, olvasni. Ennek érdekben született meg a hétvégi magyarórák gondolata. Egy helybeli elszánt, lelkes lakos, Csíki Irén indult el a RMDSZ és a tanfelügyelőség segítségét kérni a magyarórák ügyében. A kolozsvári Pedagógiai Intézet tanárnői közvetítették a harmadéves óvó-tanítóképzős, illetve magyar szakos hallgatók felé a tanítási lehetőséget. Így alakult ki a nyolctagú csapat: négy magyar szakos, két óvónő jelölt, és két tanítóképzős jelentkezett, akik két csoportba tömörülve jártak ki tanítani.

A 2009-2010-es tanévben havonta egy-egy alkalommal voltunk a gyergyóhollói gyerekeknél, ahol alkalmanként tíz órában tanítottunk magyar nyelvet és irodalmat. Bántó Anita évfolyamtársnőm és én, Szabó Emília az V-XII. osztályosokat tanítottuk magyar nyelvre és irodalomra. A tanév kezdetén még a betűzgetés szintjén sem állott a csapat, nem ismerték a magyar ábécét. A betűk tanításával kezdtük el a nehéz, de csodálatos munkát. Később az olvasás és az írás gyakorlása is elkezdődhetett. A mesék világán keresztül közelítettük őket a magyar nyelvhez. Eleinte csak rövidebb terjedelmű mesékkel próbálkoztunk, és igazi közösségi élménynek számított az, hogy a történet végéhez érve mindenki elmondhatta: Sikerült, elolvastuk! Ezt követte az aktív pihenés, amikor közösen összefoglaltuk, miről olvastunk, kinek mi tetszett belőle. Érdekes beszélgetések alakultak ki, kedvenc jeleneteiket kis csoportokba tömörülve be is mutatták a gyerekek egymás előtt, és előttünk szerepelve tapsoltak az örömtől, ha mi is rájöttünk, hogy ők mit élveztek olyan nagyon az illető meséből. Így lépésenként araszolva lassan már irogattunk, először szavakat, majd teljes mondatokat, jellemzéseket, önálló gondolatokat vetettünk papírra. Néha rajz is illusztrálta a mesét, amit bizony körültekintő gonddal készítettek, és izgatottan írták a figurák, ábrák mellé, hogy itt a Királyfi szerepel, amott a kastély, az erdő fái közt ott az a szép megtermett fa bükkfa. Lassan felbátorodva fordultak hozzánk a különböző érdeklődési területeiknek megfelelő kérdéseikkel, mint például, hogy mondják magyarul ennek a jelenségnek, fának, virágnak, létezik-e a magyar nyelvben megfelelője ennek vagy annak a román nyelvű szólásnak, közmondásnak. Különösen élvezték a nyelvtörőket, versengtek, hogy ki tudja hibátlanul kimondani, elolvasni.
Mikulás alkalmából kis ünnepet rendeztünk a közösségnek, a gyerekek a római katolikus templomban mutatták be, hogy már tudnak úgy szavalni és énekelni magyarul, hogy értik a verset, átérzik a közösen énekelt gyermekdalt.
Az olvasás gyakorlása szempontjából is jónak bizonyult az a módszer, hogy minden alkalomra népmeséket vittünk magunkkal. Az írás gyakorlását különböző, a mesék tartalmára, az ünnepkörökre lebontott feladatlapokkal, pár szavas tollbamondásokkal, képeslapok készítésével valósítottuk meg. A karácsonyi vakációra már fogalmazás témákkal tértek haza, de senkit sem köteleztük a vakációs házi feladatok megoldására, csak lehetőségként terjesztettük ki, mivel sokan közülük a szabad idejükben kemény fizikai munkát végeztek otthon.
Tavasszal áttértünk Fodor Sándor Csipike című kötetére, amelynek történeteit nagyon megkedvelték a gyerekek, az első Csipikéről szóló történet után kitértem arra, hogy ennek a mesének van folytatása, ők pedig lelkesen kérték, hogy akkor minden alkalomra hozzak még Csipikéből egy-egy részt.
Az órák közti szünetekben a kedvenc elfoglaltságuk az volt, hogy jeleneteket mutattak be társaik előtt a már tanult művekből. Kedvelték a nyelvtörőket, szívesen tanultak szólásokat, közmondásokat, hogy utána a többieknek szünetben is felmondhassák Mindig több és több olvasmányt vittünk, mert sokan közülük a szünetben sem mentek ki (ha épp nem játszottunk valamit közösen), hanem a teremben maradva olvastak. Meglepődve rá is kérdeztem egyszer, hogy nem fáradtak el? A válasz az volt, hogy „Nem, inkább most bent maradok és megtanulok magyarul olvasni, mert később azt fogják hinni rólam, hogy román vagyok, ha magyarul sem írni, sem olvasni nem fogok tudni.”
A húsvét alkalmából szintén verseket osztottam ki a csapatnak, a falu lakossága örömmel számolt be arról, hogy idén volt igazi locsolkodás, sőt olyan eset is volt, hogy a magyarórákra járó román anyanyelvű kisfiú édesapjával házról házra végiglátogatta a falubeli magyarokat, verset mondott és megöntözte a kislányokat, asszonyokat.
Tanítónő kollégáim arról számoltak be, hogy az ő csoportjuk is nehézkesen kezdte el a magyar nyelv tanulását, az elején még szavak szintjén tudták kifejezi gondolataikat, a betűk írása is folyton probléma volt, összekeverték a magyar és az ezzel párhuzamosan tanult román ábécé betűit. A tanév végére viszont jelentős fejlődésnek lehettünk szemtanúi. Ezt bizonyítja a két felvétel is, amelyet a gyerekekről készítettek: ősszel még alig mertek megszólalni, nehézkesen beszéltek, sokan közülük csak törték a magyar nyelvet. Az utolsó órán készült felvételeken már szabadon beszéltek megadott témáról, véleményüknek is hangot adtak, magyar mondatokban fogalmaztak.
Az óvodás csoport volt a kakukktojás. Itt számos magyarul egyáltalán nem értő gyerek is volt a csapatban, akit a szülők azért küldtek magyarórára, hogy ott sajátítsák el azt a nyelvet, amelyet ők nem értenek. Voltak olyanok is, akiknek a nagyszüleik még tudtak magyarul, szüleik viszont már nem sajátították el a nyelvet, így átadni sem tudták. Különösen nehéz feladattal szembesült az óvónő, fordítania, magyaráznia, játszania kellett egyszerre, hogy a figyelmüket is lekösse, meg is értsék, hogy éppen mi történik, és mindez még játékos, érdekes is legyen. A kicsiknél a versikék, énekek, rajzolással egybekötött beszélgetések bizonyultak hatásosnak. Eleinte a kis ovisok úgy motyogták a magyar szavakat, hogy kevesen értették, mit is mondnak, később, fokozatosan a folytonos fordítások, egymásnak elmondott magyarázatok, játékok révén kezdtek jelentősen fejlődni. A közös karácsony előtti ünnepi alkalmon már életükben először úgy szavaltak és énekeltek magyarul még a kis ovis csöppségek is, hogy értették, mi az, amit mondanak.
Nagyon megható volt egy éven át folyamatosan együtt dolgozni, tanítani, nevelni őket, ugyanakkor számos tapasztalatot szerezni tőlük. Mind nagyon nehéz családi körülmények között élnek, sokuknak kell a család fenntartása érdekében a házi és mezei munkában dolgozni, sőt olykor felnőttek számára is megerőltető fizikai munkát végezniük. De ezek a terhek óriási erőt és rendíthetetlen kitartást is adnak nekik, mind szeretnének tanulni, még akkor is, ha tudják, hogy ez a lehetőség csak keveseknek adatik meg.
Az évzáró ünnepség alkalmából, amelyre 2010. május 15-én került sor, oklevelekkel jutalmaztuk a gyerekeket. Az redezvényen jelen voltak a szülők, nagyszülők is. Sajnos a gyerekek nem lehettek mind jelen, voltak köztük olyanok is, akiket már kiküldtek a havasi tanyákra a pásztoroknak segédkezni, hogy a család élelemhez, és plusz jövedelemhez jusson. Ezeknek a gyerekeknek az jelentette a pihenést és kikapcsolódást, hogy havonta két alkalommal hétvégén nem kellett dolgozniuk, hanem eljöhettek a magyarórákra.
Egy évig volt alkalmam a tanulásban segíteni őket, és ez az idő hamar elröppent. Az utolsó találkozás, az évzáró alkalma előtt elkezdtem azon törni a fejem, hogy milyen jó volna, ha ezek a kedves, szerény, őszinte gyermekek továbbtanulhatnának, ha kapnának egy lehetőséget arra, hogy a nehéz sorsból kicsit kikászálódjanak, jobb világot is megtapasztaljanak. Demény Piroska tanárnő már korábban, a tanév folyamán felvetette annak lehetőségét, hogy a gyerekeket táboroztatni kellene. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium iskolalelkésze, Kónya Tibor tiszteletes úr, nagy örömmel fogadott engem, amikor a gyergyóhollói gyerekek táboroztatása ügyében felkerestem. Volt iskolám igazgatónője, Szőcs Ildikó igazgatóasszony is örömmel fogadott, amikor Bántó Anitával felkerestük és élményeikről beszámoltunk. Az igazgatónő egy új lehetőségről szólt: idéntől beindult a keresztszülő program, amelynek keretein belül számos magyarországi és külföldi vállalta fel azt, hogy egy-egy szegény sorsú gyerek iskoláztatásáról gondoskodik. Az évzáró alkalmával ezt az óriási lehetőséget is ismertethettem a gyerekekkel és szüleikkel. A záróünnepség utáni délután sok szülő látogatott el Csíki Irénke házához, hogy bővebben meséljek a keresztszülő programról. Tizenegy gyergyóhollói gyerek ősztől a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja lesz. Az idei nyár pedig sokuk számára pihenés is lesz, nemcsak megterhelő fizikai munka.
Köszönöm szépen a kolozsvári Pedagógiai Intézet tanárnőinek, dr. Fóris-Ferenczi Rita és dr. Demény Piroska tanárnőknek, hogy felhívták figyelmünket erre a tanítási lehetőségre, hogy támogattak miket, tanácsokkal láttak el, és mellettük voltak. Köszönöm szépen Csíki Irénkének azt, hogy ötlete mellett kitartott, magánemberként el mert indulni a különböző szervekhez a program érdekében, és hogy minket otthonába csapatostól, a gyereksereggel együtt befogadott, pátyolgatott, biztatott. Nagyon szépen köszönöm Szőcs Ildikó igazgatónőnek, hogy a gyergyóhollói gyerekek számára helyeket biztosítottak a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban.
Szabó Emília- III. éves magyar-német szakos hallgató
(Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)